Az, hogy egy kiadó a zenét promóciós célból rendelkezésre bocsátja-e valamely felhasználó számára, az az ő döntése. A felhasználó ezt nem döntheti el helyette; nem hivatkozhat arra, hogy az alkotónak „milyen jó, hogyha lejátszom a zenéjét, mert ettől sokan meg fogják azt szeretni”. Ez lehet, hogy így van, de ettől még az alkotók döntése, és ettől még a felhasználóknak engedélyt kell kérniük és jogdíjat kell fizetniük. Ráadásul ma már sajnos alig-alig van reklámértéke annak, ha egy DJ valahol egy klubban lejátszik egy zenét. Teljesen megváltozott a zenés-táncos szórakoztatás jellege, és megváltozott a közönség is. Tíz-húsz évvel ezelőtt még valamelyest igaz volt, hogy egy DJ nagyon komoly közvetlen ízlésformáló és fogyasztásösztönző hatással bírt. Ha egy klubban lement egy zene, és pláne ha a DJ be is mondta, mi volt az, a közönség egy része valóban elment és megvásárolta azt a zenét lemezen. Ma már a DJ-k nagy része nem beszél, a közönségnek fogalma sincs róla, mi az az új zene, amit hall, a döntő többséget nem is érdekli; a lényeg, hogy egységes, jó legyen a buli. Lehetséges, hogy egy-egy népszerű DJ-nek ettől még van befolyása a közönségre, és lehet, hogy a kiadók ezért szívesen adják neki oda a legújabb zenéket, hogy játssza le őket; de ő ettől még ugyanúgy egy felhasználó, aki mások szellemi alkotásaival keres pénzt, és a zene ilyen „üzleti” (tehát nem magáncélú) felhasználása miatt neki is minden esetben jogdíjat kell fizetnie, ha másolt hangfelvételeket használ.